A Fehér Bot Nemzetközi Világnapja október 15. A nemzetközi nap célja a közvélemény figyelmének felhívása a vakok és a gyengén látók sajátos helyzetére, keresve gondjaik megoldásának lehetőségeit, a társadalomba való teljesebb értékű beilleszkedésük útját.
A fehérbot a vakok utcai közlekedésének közismert és elengedhetetlen segédeszköze. Alkalmazásának gondolata a francia Guilly d’ Herbemont grófnőtől származik. A párizsi utcán sétálgatva többször megfigyelte a nagy jármű- és személyforgalomban félénken és bizonytalanul közlekedő vakok állandó veszélyeztetését. A 20-as évek végén Párizs forgalma egyre fokozódott, a vakok veszélyeztetettsége egyre inkább növekedett. A vakok megsegítésének lehetőségét megtárgyalta az édesanyjával, aki nem értett egyet a lánya igyekezetével, és inkább irodalmi művek Braille rendszerű átírását javasolta a lányának, amely igen divatos tevékenység volt a magas társadalmi rétegek hölgyeinek körében. A kérdéssel mégis tovább foglalkozva egy könnyen felismerhető eszköz kézben hordásának a gondolatát vetette fel. Így jutott a “fehérbot” használatának a szükségességéhez, amelyet úgy a járművek vezetői, mint a gyalogosok távolról felismernek és tudják, hogy közöttük vak ember közlekedik. Használata fokozatosan terjedt el Európában és csaknem az egész világon.
A vak és a gyengénlátó emberek helyzete Magyarországon
Információink kb. 90%-át vizuális élményeinkből nyerjük, így természetes, hogy csak nagyon nehezen tudjuk elképzelni, miként lehet a kép, a látvány, azaz a látás nélkül létezni. Még a szótól is elborzadunk: vakság. Áltapintatból a vak embereket elneveztük világtalanoknak, pedig nem szeretik ezt a titulust (az ő világuk fantáziára utaltabb, mint látó társaiké), ahogy elutasítják a szánalmat is. Helyette értelmes segítségre várnak, hogy tanulhassanak, dolgozhassanak, gyermekeket nevelhessenek, és hasznosan élhessék le az életüket. A társadalom szemlélete lassacskán változik a fogyatékos emberek irányában, de sok még a tennivaló – mindkét fél részéről – annak érdekében, hogy az esélyegyenlőség maradéktalanul megvalósuljon.
A vak és a gyengénlátó emberek túlnyomó többsége felnőttként veszíti el látását. Okai: elsősorban az öregedéssel együtt járó látásromlás, ezenkívül a cukorbetegség szövődménye, a zöld hályog (glaucoma), a különböző sérülések és balesetek.
A látássérültek másik csoportját a született és a gyermekkori vakok és gyengénlátók alkotják. A vezető ok a koraszülöttségből származó vakság, a köznyelv helytelenül “inkubátoros vakságnak” nevezi. Ezenkívül a különféle szembetegségek is (pl. zöld hályog, súlyos rövidlátás, látóideg sorvadás stb.) a látás részleges vagy teljes elvesztéséhez vezethetnek.
Hazánkban 1826-ban kezdődött el hivatalosan a vak gyermekek oktatása, és 1912-ben óvodai képzésük – mindenkor állami feladatként. A vak gyermekeknek egy speciális óvodájuk és iskolájuk van Budapesten, a gyengénlátóknak egy a fővárosban és egy Debrecenben. Az oktatási törvény a vak és a gyengénlátó tanulóknak is lehetővé teszi, hogy integráltan, a látó gyerekekkel együtt tanuljanak. Bár a törvényi feltétel adott, a tárgyi és a személyi feltételek kevés oktatási intézményben állnak rendelkezésre.
A vakon született gyermekek képzésének alapja a Louis Braille (1806-52) francia nyomdász által megalkotott pontírás. A vakok iskolájában is a normál általános iskolai tananyagot tanítják speciális segédeszközök alkalmazásával. Örvendetes, hogy egyre több vak fiatal szerez érettségit és folytatja tanulmányait főiskolán vagy egyetemen. Az értelmiségi pályák közül a legnépszerűbbek: jogász, tanár. Kvalifikált szakmának számít még a látássérültek körében a gyógymasszőr szakma.
Ma már a technika is egyre nagyobb mértékben segíti a látássérült emberek boldogulását: a képernyőolvasó szoftverrel felszerelt számítógép, a szkenner, az olvasó televízió, a digitális nagyítók, a beszélő mobiltelefonok stb. lehetővé teszik az önálló tanulást és munkavégzést. Sajnos ezek az eszközök drágák, és mivel az OEP normatív módon nem támogatja beszerzésüket, nagy anyagi megterhelést jelentenek a családoknak.
A rendszerváltás után, a piacgazdaságra való áttérés következményeként a vak emberek nagymértékben kiszorultak a telefonalközpont kezelői munkakörökből. A munkahelyeken a telefonkezelést összekapcsolták egyéb tennivalókkal (pl. faxkezelés, portai tennivalók stb.), amelyekhez a látás nélkülözhetetlen. Az ún. célvállalatoknál és a szociális foglalkoztatókban helyezkedhettek el a látássérült emberek, pl. az ún. hagyományos vak szakmákban: kefekötő, seprűkészítő.
Jelenleg hazánkban több településen működnek olyan cégek, nonprofit szervezetek, amelyek fogyatékossággal élő személyek, így látássérültek részére is kínálnak álláshelyeket. Ezek száma sajnos jóval alacsonyabb, mint a munkát vállalni szándékozóké.
Az előítéletek még mindig élnek, és amíg a látókból válogathatnak a munkáltatók, nem szívesen alkalmaznak vak munkavállalókat. Hiába vannak különféle kedvezmények és ösztönzők, a munkáltatók vonakodnak a látássérült személyek alkalmazásától.
A látás elvesztése mellett nagy trauma az is, hogy elveszítik addigi egzisztenciájukat, amit nem pótolhat a rokkantsági ellátás. Budapesten a Vakok Állami Intézetében és a regionális elemi rehabilitációs központokban, valamint a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségében és a megyei tagegyesületekben az új élethelyzethez szükséges hasznos ismereteket sajátíthatják el a felnőttkorukban látássérültté vált emberek. Így pl.: pontírást, háztartási ismereteket (főzés, takarítás, vasalás), a számítástechnika és a fehérbottal való közlekedés alapjait. Sajnos ezt a rehabilitációt nem követi a munkába helyezés, ez csak a szerencsén és a véletlenen múlik.
A felnőttkori látássérültek többsége a passzív ellátás helyett értelmes és hasznos munkára vágyik. A valóság az, hogy csak a töredékük talál magának elfoglaltságot.
Látássérültek a társadalomban
Többször is készültek olyan felmérések, amelyek a társadalom ép tagjainak a különböző fogyatékos csoportokhoz való viszonyulását vizsgálta. Kiderült, hogy a legpozitívabban a látássérültekhez viszonyulnak. A felmérések pozitív mérlegének ellenére a látássérültekkel szembeni előítéletek mélyen élnek a társadalomban. Alapvetően úgy gondolják, hogy aki nem lát, az nem is tud munkát végezni. Gyakran hangoznak el a vak ember számára “ostoba” kérdések: pl. hogyan főz? hogyan vásárol be? Természetesen ugyanúgy, mint aki lát, csak másféle információk (hallás, ízlelés, szaglás, tapintás) alapján, ha pedig kell, látó segítséget kérve. A társadalom látó tagjai azon is megrökönyödnek, ha egy vak televíziót néz, moziba és színházba jár. A látássérültek számára mindez teljesen normális, hiszen a hallott információkból az agy alakítja ki a képet.
A vak és a gyengénlátó emberek túlnyomó többsége családban él, önálló háztartásban. Gyermekeket nevelnek és iskoláztatnak. Nem minden esetben “bírja ki” a házasság, ha egyik vagy másik házastárs felnőttként látását veszíti. Amennyiben erős kötelék volt a két fél között, úgy együttes erővel feldolgozzák a megrázkódtatást. A született vak emberek párválasztását jellemzően az határozza meg, hogy saját sorstársaival kerül közelebbi kapcsolatba.
Az előítéletek megszüntetésében, a tudat formálásában nagy szerepet játszik a média, de elsősorban azoknak a szemlélete változik, akik személyes kapcsolatba kerülnek vak és gyengénlátó emberekkel.
Az esélyegyenlőségi törvény remélhetőleg elvezet oda, hogy a társadalom ugyanolyan embernek fogja tekinteni a látássérülteket, mint a látó társaikat; és a gyakorlati életben is ugyanazon jogokat biztosítja számukra.