A FEHÉRBOT NEMZETKÖZI VILÁGNAPJA OKTÓBER 15.
A fehérbot a vakok utcai közlekedésének közismert és elengedhetetlen
segédeszköze. Alkalmazásának gondolata a francia Guilly d' Herbemont grófnőtől
származik. A párizsi utcán sétálgatva többször megfigyelte a nagy jármű- és
személyforgalomban félénken és bizonytalanul közlekedő vakok állandó
veszélyeztetését. A 20-as évek végén Párizs forgalma egyre fokozódott, a vakok
veszélyeztetettsége egyre inkább növekedett. A vakok megsegítésének lehetőségét
megtárgyalta az édesanyjával, aki nem értett egyet a lánya igyekezetével, és
inkább irodalmi művek Braille rendszerű átírását javasolta a lányának, amely
igen divatos tevékenység volt a magas társadalmi rétegek hölgyeinek körében. A
kérdéssel mégis tovább foglalkozva egy könnyen felismerhető eszköz kézben
hordásának a gondolatát vetette fel. Így jutott a "fehérbot" használatának
a szükségességéhez, amelyet úgy a járművek vezetői, mint a gyalogosok távolról
felismernek és tudják, hogy közöttük vak ember közlekedik. Használata
fokozatosan terjedt el Európában és csaknem az egész világon.
A vak és a gyengénlátó emberek helyzete Magyarországon
Információink kb. 90%-át vizuális élményeinkből nyerjük, így természetes, hogy
csak nagyon nehezen tudjuk elképzelni, miként lehet a kép, a látvány, azaz a
látás nélkül létezni. Még a szótól is elborzadunk: vakság. Áltapintatból a vak
embereket elneveztük világtalanoknak, pedig nem szeretik ezt a titulust
(az ő világuk fantáiára utaltabb, mint látó társaiké), ahogy
elutasítják a szánalmat is. Helyette értelmes segítségre várnak, hogy
tanulhassanak, dolgozhassanak, gyermekeket nevelhessenek, és hasznosan élhessék
le az életüket. A társadalom szemlélete lassacskán változik a fogyatékos
emberek irányában, de sok még a tennivaló - mindkét fél részéről - annak
érdekében, hogy az esélyegyenlőség maradéktalanul megvalósuljon.
Adatok és tények
Magyarországon hivatalosan kb. 45.000 vak ember szerepel a nyilvántartásban.
(Orvosi értelemben a vakságnak számos árnyalata lehet: a teljes "sötétségtől" a
minimális látásmaradványig bezárólag.) A vak és a gyengénlátó emberek
túlnyomó többsége felnőttként veszíti el látását. Okai: elsősorban az
öregedéssel együtt járó látásromlás, ezenkívül a cukorbetegség szövődménye,
a zöld hályog (glaucoma), a különböző sérülések és balesetek.
A látássérültek másik csoportját a született és a gyermekkori vakok és
gyengénlátók alkotják. A vezető ok a koraszülöttségből származó vakság, a
köznyelv helytelenül "inkubátoros vakságnak" nevezi. Ezenkívül a különféle
szembetegségek is (pl. zöld hályog, súlyos rövidlátás, látóideg sorvadás stb.)
a látás részleges vagy teljes elvesztéséhez vezethetnek.
Hazánkban 175 évvel ezelőtt, 1826-ban kezdődött el hivatalosan a vak gyermekek
oktatása, és 1912-ben óvodai képzésük - mindenkor állami feladatként. A vak
gyermekeknek egy speciális óvodájuk és iskolájuk van , a gyengénlátóknak egy a
fővárosban és egy Debrecenben. Az oktatási törvény a vak és a gyengénlátó
tanulóknak is lehetővé teszi, hogy integráltan, a látó gyerekekkel együtt
tanuljanak. Bár a törvényi feltétel adott, a tárgyi és a személyi feltételek még
kevés oktatási intézményben állnak rendelkezésre.
A vakon született gyermekek képzésének alapja a Louis Braille (1806-52) francia
nyomdász által megalkotott . A vakok
iskolájában is a normál általános iskolai tananyagot tanítják speciális
segédeszközök alkalmazásával. Örvendetes, hogy egyre több vak fiatal szerez
érettségit és folytatja tanulmányait főiskolán vagy egyetemen. Az értelmiségi
pályák közül a legnépszerűbbek: a jogász, tanár, zenetanár, fordító.
Ma már a technika is egyre nagyobb mértékben segíti a látássérült emberek
boldogulását: a beszédszintetizátorral, képernyőolvasó szoftverrel felszerelt számítógép, a szkenner, az
Internet, az E-mail, a különféle ún. "vakos programok", az olvasó televízió
stb. lehetővé teszik az önálló tanulást és munkavégzést. Sajnos ezek az
eszközök drágák, és mivel az OEP nem támogatja beszerzésüket, nagy anyagi
megterhelést jelentenek a családoknak.
A vak, a gyengénlátó diákok és felnőttek rendelkezésére áll még a Magyar Vakok
és Gyengénlátók Országos Szövetségében működő
- és a . A
hangoskönyvek, azaz a magnókazettákra felolvasott regények, versek, tanulmányok
stb. lassan az ország valamennyi megyei könyvtárából kikölcsönözhetőek. Az
információkhoz az elektronikus könyvek és újságok révén is egyre könnyebben
hozzáférhetnek a látássérültek.
Kvalifikált szakmának számít még a látássérültek körében a gyógymasszőr szakma.
Egészségügyi intézményekben és gyógyfürdőkben szívesen alkalmazzák a vak és a
gyengénlátó masszőröket. Jó lenne, ha ezt a szakmát védetté nyilvánítanák,
előnyben részesítve a látássérülteket ezen a területen.
A rendszerváltás után, a piacgazdaságra való áttérés következményeként a vak
emberek nagymértékben kiszorultak a telefonalközpont kezelői munkakörökből. A
munkahelyeken a telefonkezelést összekapcsolták egyéb tennivalókkal (pl.
faxkezelés, portai tennivalók stb.), amelyekhez a látás nélkülözhetetlen. Az
ún. célvállalatoknál és a szociális foglalkoztatókban helyezkedhetnek még el a
látássérült emberek, pl. az ún. hagyományos vak szakmákban: kefekötő,
seprűkészítő. Sajnos ezeknek az intézményeknek a léte bizonytalan. Manapság új
lehetőséget kínál a számítástechnika. Sok látássérült fiatal szerez
informatikus végzettséget, munkát mégis kevesen találnak. Az előítéletek még
mindig élnek, és amíg a látókból válogathatnak a munkáltatók, nem szívesen
alkalmaznak vak munkavállalókat. Hiába vannak különféle kedvezmények és
ösztönzők, a munkáltatók vonakodnak a látássérültek alkalmazásától. A
felnőttkorukban látásukat vesztett embereknek teljesen más problémáik vannak,
mint azoknak, akik vakon születtek.
A látás elvesztése mellett nagy trauma még
az is, hogy elveszítik addigi egzisztenciájukat, amit nem pótolhat a
rokkantsági nyugdíj. Budapesten, a Vakok Állami Intézetében több mint húsz éve
működik a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportja (VERCS), ahol az új
élethelyzethez szükséges hasznos ismereteket sajátíthatják el a felnőttkorukban
látássérültté vált emberek. Így pl.: pontírást, háztartási ismereteket (főzés,
takarítás, vasalás), a számítástechnika és a fehérbottal való közlekedés
alapjait. Sajnos ezt a rehabilitációt nem követi a munkába helyezés, ez csak a
szerencsén és a véletlenen múlik.
A felnőttkori látássérültek többsége a passzív ellátás (rokkantsági nyugdíj)
helyett értelmes munkára vágyik. A valóság az, hogy csak a töredékük talál
magának elfoglaltságot.
Látássérültek a társadalomban
Többször is készültek olyan felmérések, amelyek a társadalom ép tagjainak a
különböző fogyatékos csoportokhoz való viszonyulását vizsgálta. Kiderült, hogy
a legpozitívabban a látássérültekhez viszonyulnak. A felmérések pozitív
mérlegének ellenére a látássérültekkel szembeni előítéletek mélyen élnek a
társadalomban. Alapvetően úgy gondolják, hogy aki nem lát, az nem is tud munkát
végezni. Gyakran hangoznak el a vak ember számára "ostoba" kérdések: pl. hogyan
főz? hogyan vásárol be? Természetesen ugyanúgy, mint aki lát, csak másféle
információk (hallás, ízlelés, szaglás, tapintás) alapján, ha pedig kell, látó
segítséget kérve. A társadalom látó tagjai azon is megrökönyödnek, ha egy vak
televíziót néz, moziba és színházba jár. A látássérültek számára mindez
teljesen normális, hiszen a hallott információkból az agy alakítja ki a képet.
A vak és a gyengénlátó emberek túlnyomó többsége családban él, önálló
háztartásban. Gyermekeket nevelnek és iskoláztatnak. Nem minden esetben "bírja
ki" a házasság, ha egyik vagy másik házastárs felnőttként látását veszíti.
Amennyiben erős kötelék volt a két fél között, úgy együttes erővel feldolgozzák
a megrázkódtatást. A született vak emberek párválasztását jellemzően az
határozza meg, hogy saját sorstársaival kerül közelebbi kapcsolatba. Örvendetes
azonban, hogy az utóbbi években nőtt a vegyes (látó és vak) házasságok száma.
Az előítéletek megszüntetésében, a tudat formálásában nagy szerepet játszik a
média, de elsősorban azoknak a szemlélete változik, akik személyes kapcsolatba
kerülnek vak és gyengénlátó emberekkel. Erre kiválóan alkalmasak lennének, pl.
az integrált munkahelyek.
Az esélyegyenlőségi törvény remélhetőleg elvezet oda, hogy a társadalom
ugyanolyan embernek fogja tekinteni a látássérülteket, mint a látó társaikat;
és a gyakorlati életben is ugyanazon jogokat biztosítja számukra.
(Li.)
|