 Szabó Lőrinc: A huszonhatodik év
A versgyűjtemény Szabó Lőrinc százhúsz szonettből komponált,
egybefüggő lírai rekviemje 1950-51-ben keletkezett, de
nyilvánosságra hozatalára 1957-ben érett meg az idő. A
versciklusból, amely a Tücsökzene után a költő második,
s egyben utolsó nagy lírai kompozíciója, egy titkos szerelem
lírai regénye rajzolódik ki, a kedves tragikus halála után, a
"fájdalom anyagából", a negyedszázadon át örökös bujkálásra
kényszerült szenvedély emlékkképeinek minden édességével és
szenvedésével. A könyv a legnépszerűbb magyar verseskönyvek
egyike lett, amiben két - egymást erősítő - motívum játszhat
főszerepet. Az egyik a szonettek rafináltan egyszerű, a
hétköznapi beszédhez közelítő nyelvezete ("az olvasó tán nem is
érzi, hogy verset olvas", - mondotta róla Illyés Gyula),
amelyben a költő nemcsak a szerelemnek, nemcsak két ember
sorsának minden bonyolult rezdülését képes erőltetés nélkül
kifejezni, de azokat a szövevényes erkölcsi, filozófiai (sőt:
történelmi) válaszokat is, amelyekig az élet végső
aspektusainak végiggondolására kényszerülő elme juthat el a
halál kapujában. A másik, elemi hatást kiváltó motívum: a
szonettek sorozatában ábrázolt történetben rejlő "örök
helyzet", amelyre minden emberi sors önmaga behelyettesítésének
fájdalmával válaszol.
(Legeza Ilona)
|