REMÉNYIK László; Akik a sötétben is látnak
"Ez a könyv nemlátó és látó emberek széles körű összefogásából született" - írja kötetének Utószavában a szerző, aki vak emberekkel és családtagjaikkal készített interjúit gyűjtötte csokorba, bevallottan azzal a céllal, hogy a hasonló élethelyzetben lévő sorstársak erőt meríthessenek a történetekből. A megkérdezettek valóságos és hiteles képet nyújtanak arról a zárt világról, amelyben élnek, hiszen a történetek közreadásával egy másik feladatnak is meg akar felelni a szerző: a látók megismerhessék azokat az érzéseket, gondolatokat, amelyek egy látását vesztett ember életének részei. Vakon született felnőttek beszélnek gyermekkorukról és arról, mit és hogyan éltek meg neveltetésükkel és környezetük reagálásával kapcsolatban. Akik valamilyen baleset vagy betegség következtében felnőttként veszítették el látásukat, ugyanolyan tevékenyen akarták folytatni az életüket, ahogyan azt a látó időszakukban tették, és ennek érdekében szinte minden akadályt képesek voltak legyőzni. Ezt tette a szerző is, aki a glaukóma következtében 31 éves korára teljesen megvakult. Meghatóak a 8 éves Ócsvári Áron szavai, aki szerint biztosan jó dolog lehet, ha valaki lát; a 11 éves Hajner János arról beszél, hogy a vakoknak a tudás az életük; a 21 éves Dunavecki Leona optimizmustól sugárzóan vallja, "Szép az élet, ha élni tudsz vele!"; a 73 éves Hubai Bertalan arról vall, hogy soha nem tartotta magát haszontalannak; a 40 éves Palásti Tibor is hittel és meggyőződéssel mondja: "Mindenkinek megvan a maga feladata". Az interjúk között talán a legmegrázóbb azé a 79 éves asszonyé, aki visszatekintve életére, ekként gondolkodik: "Az egész életemet a maga valóságában nem tudtam örömmel megélni, mert a látás hiányát nem pótolhatja semmi".
Legeza Ilona
|