KOSZTOLÁNYI Dezső: A rossz orvos
Kosztolányi első regénye egy házasság drámája, de a mű túlnő a téma
közvetlen lehetőségein, sőt igazán fontosnak azt érezzük benne,
ami az apró tragédia hátországát, magát a világot festi meg.
Vilma és István amolyan kispolgári életet kezdenek, templomi
esküvővel, zongorás, tapétás, cselédes lakással, elhervadó
lendülettel, hamar kiábránduló bízással. A napok szürkévé, az
esték unalmassá, hosszadalmasakká, északiasan réveteggé válnak,
mindent megül az enerváltság és életképtelenség porvilága. Ki más
lenne ennek a megavasodott mámornak boldogságcsinálója, mint
Gyula, a régi megyebálok híres előtáncosa? Vilma operettes
harmónia-igénye, úgy tűnik, ezzel a bonvivánöleléssel végre
beérkezik valamilyen igazi rózsaszín-idillbe, és István nem is
próbál ellenszegülni, maga már régen külön utakon jár. Egyetlen
akadály marad csak, gyermekük, akinek a sorsát nem lehet olyan
könnyen megfelezni, mint az együtt eltöltött évek terhét.
Tépelődővé, kínlódóvá válik a tervezgetés, a kötelességízű szülői
szeretet perlekedik a szabadulásvággyal, és késik a megoldás. A
regény minden sorában, félszavában felizzik a türelmetlenség
indulata, magában bolygó feszültsége, mely nem találja útját a
levezetődésnek. Az elégületlenség, a viaskodó egyhelyben topogás
felőrli az idegeket, megrendíti az ítélkezést, elzsibbasztja az
éberséget, száműzi az önfegyelmet. Amikor a fiúk megbetegszik, ez
a lebegő lélekállapot, ez az annyiban nem tudatos szétszórtság,
amennyiben tudatos állandósítója egy belső érdek, a tragédia
forrása lesz.
És egyszercsak fölébred a lelkiismeret, belép életükbe a szorongás,
a múlt lidérces emléke, lázálmos megidéződése. Vilma és István örökre
magukban hordozzák a vádat, nem menti meg őket semmi és senki, mert
csak önmaguk előtt bűnösök. A regény sokat emlegetett freudista indíttatása
nem a másoló lélekábrázolásban, a kísérőszövegszerű elemző interpretációban
bontakozik ki, hanem a folyamat írói ábrázolásában, melyben egymásba
kapcsolódnak, egymást okolják az elemek, a sorjázó mozzanatok. Németh
Lászlónak igaza volt, amikor megbírálta a kisregényt, mert a lélekábrázolása
valóban nem tökéletes, de nagy érdeme, hogy nem esik bele a másoló lélekfestés
hibájába, nem alacsonyítja a cselekményt puszta kísérőszöveggé, szemléltető
szituációsorrá.
Kísérlet ez a mű, első próbálkozás, melyben mégis megtalálható a későbbi
remekművek világának számos eleme. Kosztolányi úgyszólván csak az apróságokra
figyel, minden mondatot, szituációtöredéket olyan pontosan, sokoldalúan
kidolgoz, megmintáz, hogy bármelyikből vers is születhetne; regénye így
számtalan mikroműalkotás foglalata egyszersmind. Már ebből az első munkából
kiderül, hogy vérbeli regényíró forgatja, rendezgeti ezeket a miniaturákat,
mert nem szabdalják szakaszossá a művet, hanem az egész részeként is tökéletesek
tudnak lenni, anélkül, hogy elveszítenék azt a fényüket, ami kiszakítottságukban
is teljessé sugározza őket.
Vilma és István ösztönösen engedelmeskedik a belső követelésnek, mely az
eseményeket a szakadék felé tereli; a tudatalatti, a látens érdek mindent
irányít a háttérből. A házaspár önmaga áldozata lesz, a lelkiismeret évek
múltán ébredő figyelmeztetése megtalálja az események titkos rugóit, a
véletlenben tükrözi a szükségszerűt, az önkéntelenben megmutatja a szándékosat.
A regénynek inkább az a hibája, hogy egymáshoz ötvöződő elemek olykor híján
vannak az összevonó és világító vonzásnak, amit a lélektani szükségszerűségeknek
kellene bennük megteremtenie.
Nem érezzük azt, hogy ami megtörtént ebben a regényben, az csak így történhetett,
bár azt sem vonhatjuk kétségbe, hogy így is történhetett: valamikor, valakivel.
Ez a megszorítás kicsit megcsonkítja a mű hatóképességét, a későbbi sikerek
megengedik, hogy ironikusan fogalmazzunk: több benne a kuriózum, mint a
megrendítő valóság.
Legeza Ilona
|