Gustave FLAUBERT: Bovaryné
Emma Bovary, ez a könyv-faló, nagyravágyó, ábrándjaitól
megrészegült kis falusi együgyűség, sorsának és környezetének
közepessége révén lesz a regény végén a romantikus hősnőknek nemcsak
utánzója, hanem egyben szánalmas áldozata. Amellett nincs az egész
századnak (talán Anna Karenina kivételével) még egy olyan teljes női
arcképe, születésétől haláláig, nem szólva arról, hogy a család, a
férj, a kor, a vidéki társadalom, az egész Lajos Fülöp-i légkör
bámulatos életrekeltésével ez a krónika, ez az életrajz csak ürügye,
csak tartója az emberi sors legmélyebb és legköltőibb jelképeinek.
Mert minden jelkép ebben a regényben és - akárcsak Baudlaire-nél -
(aki oly rokon Flauberttel) itt is mindig a szimbólumok erdejében
járkálunk. Bovaryné, Bovary, Homais úr, a nyárspolgár, Rodolphe és
Léon, a két "csábító", ma már mind annak a legendás világnak a lakói,
amely az élet és az irodalom között századról századra él és növekszik
közvetítőül, vigaszul, tanulságul, gyönyörűségül.
A Bovaryné klasszikus példa arra hogy a regény sem egyszerű,
egysíkú műalkotás: rétegei, egymást erősítő de sokszor egymást
tudatosan el is takaró rétegei, szintjei hallatlan bonyolult
szerkezetet adnak a műnek, olyan formát, amely egyszerre és
elválaszthatatlanul képes szinte vadromantikusan szenvedélyes,
hatalmas érzelmi viharokat kiváltó hatásra és az objektív, konstatáló
nyugalmú, eredeti értelemben vett epikai látásmód felkeltésére. A
regény éppen többértelműsége, bonyolultsága miatt mindenkor a
legkülönbözőbb olvasók kedvence volt: kezdők éppúgy örömmel kaptak
rajta, mint irodalmi inyencek.
(Legeza Ilona)
|