Giovanni BOCCACCIO: Dekameron
Sok olvasó ismeri a világirodalom egyik leghíresebb alkotását, a
Dekameront. Az ismertség legfőbb oka természetesen a novellagyűjtemény
számos darabjának borsossága, pikantériája, hét évszázadot felölelő
elevensége. Valóban, a száz elbeszélés legnevezetesebb történetei jól
végzett, legtöbbször törvénytelen szerelmeskedésekről, felszarvazott
férjek megcsúfolásáról, szerzetesek és apácák vidám bujálkodásairól s
egyebekről szólnak. Az erotikus világirodalom egyik főműve Bocaccio
novellagyűjteménye, s nemcsak fesztelensége, szabadszájúsága okából.
Hanem azért is, mert az életörömtől duzzadó alkotásokat átjárja egy
forradalmi eszme, melyet a modern szexológia lehangoló nyelvén úgy
fejezhetünk ki, hogy ez a testi szerelem kölcsönös örömszerző
funkciója. De persze nemcsak ilyen a Dekameron, noha ez a leghíresebb
oldala.
A tíz nap tíz elbeszéléséből egy egész napon csupa tragikus
esemény hangzik el, s azt sem szabad elfelejtenünk, hogy mi a
novellafűzér kerettörténete: Firenze város halálos pestisveszedelméből
kimenekülő hét hölgy és három ifjú úr beszéli el ezeket egymásnak.
Évszázadok óta folyik a vita, mit is jelent ez: végső soron tragikus
világlátást, egy régi, dögvészt lehelő életformából való kiszabadulást,
vagy éppenséggel a nemes művészet gyógyír voltáról szóló vallomást.
Boccaccio mindenesetre hagyományra épített és hagyományt teremtett.
Kerettörténetes szerkesztésmódja, melybe öt év novellatermését fűzte
egybe, arab tradíciókra támaszkodik, maguknak a történeteknek a
forrásai közt pedig találunk francia fabliau-t, mint középkori
legendát, keleti mesét és görög regényt, történelmi eseményt és
firenzei anekdotákat, klasszikus auktort és szájhagyományt. Ám jóval
több ez a mű, mint egy meglevő kincs feltárása és kibányászása: a
novella, e máig élő nagy műfaj ezekben a történetekben született meg.
(Legeza Ilona)
|