KERTÉSZ Imre: Sorstalanság
A Sorstalanság a legmegrázóbb magyar holocaust-regény. A legjobb
magyar elbeszélői hagyományok fontos fejezete: műremek, amelyben egy
pusztulásba tartó utazás történetét olvashatjuk, s melyben minden pillanat
túlélendő újdonságot tartogat, miközben az utas nyomában szüntelenül ott
lohol a fertőzést és lázat lehelő halál. Semmi nem kézenfekvő a regényben,
sőt ellenkezőleg, amit megél a főhős és ahogy megéli, az egyfajta furcsa
kettősséget rejteget: az olvasó ismeri a megsemmisítő-táborok történetét és
dimenzióit, az elbeszélő én viszont nem.
Nem kevés viszontagság után 1975-ben jelent meg a mű.
A regény elbeszélője és főhőse tehát egy tizennégy éves fiú, Köves György.
Apját munkaszolgálatra hívják be, ezzel indul a cselekmény. Ő maga
mostohaanyjával él tovább, s Csepelre jár dolgozni egy hadiüzembe.
Egyik nap azonban rendőr szállítja le az autóbuszról, és társaival
együtt az egyik téglagyárba kísérik. Nemsokára már népes társaság van
együtt, és az összegyűjtött zsidókat Németország felé irányítják.
Előbb Auschwitz-Birkenauba kerülnek, de Köves György - több társával
együtt, akik mind munkaképesnek bizonyulnak - Buchenwaldba kerül. Itt
már munkára fogják őket: kora hajnaltól estig dolgoznak a tábor
melletti hadiüzemben. Főhősünk rövid idő elteltével egy másik, kisebb
táborba kerül át. Itt betegszik meg, és innen szállítják vissza
Buchenwaldba, ahol a rabkórházban helyezik el.
A regényben végig a főhős beszél, egyes szám első személyben mondja el
benyomásait, a rabok illúzióit, majd a lassú fölismeréseket, a túlélés
stratégiáit. Számos jellemző figurával ismerkedhetünk meg, s a
fogolyélet jellemző mozzanatai bontakoznak ki a regény lapjain. Köves
György a buchenwaldi táborba visszakerülve lassan kezd felgyógyulni, s
a kórteremben furcsa események zajlanak körülötte. Az egyik nap
megszólal a hangosbemondó, mely a tábor felszabadulását adja hírül. A
fiú - több magyar társával együtt - útnak indul hazafelé, s
viszontagságos út után Pestre érkezik. Apját nem találja, anyját is
elveszíti, s hontalanul, az emlékezésről le nem mondva próbál új
életet kezdeni.
Kertész Imre az európai kultúra legmélyebb, esszenciális jellegű
realitásaként ismerte fel Auschwitzot, amikor a diktatúrák folytonosságának
realitásából pillantott vissza saját gyermekkorának szép és egyetlen
Auschwitzára. Szépírói művének nagy strukturális felismerése, hogy
Auschwitzból nézve nem látni Auschwitzot, a diktatúrák folytonosságának
szemszögéből viszont úgy látni vissza rá, mintha lenne szép emléke.
Diktatúrában minden tudattartalom eleve torzított. Kínos felismerés
kontinuitást látni ott, ahol mások legfeljebb civilizációs rövidzárlatot, a
gonosz megmagyarázhatatlan művét vagy a véletlen munkáját szeretnék látni.
Kertész Imre nem Auschwitz prófétája, nem mások helyett beszél. Regénye
bizonyos értelemben beavatás a titoktalanná vált világ titkába:
Auschwitzba. Személy szerint ő nem választotta, hanem elszenvedte az
igazságot. Így csupán tanúságot tehet róla. Ez a tanúságtétel teremti meg
saját írói szava igazságfedezetét, hogy a lehetetlent (Auschwitzot) az
irodalom által a lehetségesbe emelje: képes volt megmutatni egy belül
átélt, de kifelé elmesélhetetlen világot. Ebben áll az ő szabadító tette, s
regénye ilyen értelemben egyetemes jelentőségű.
Spiró György írta egyik tanulmányban: "Valami mást kapunk, mint amit szokványos
regénytől, akár lágerregénytől várhatnánk: létfilozófiát, amely szinte
már-már az irodalom korlátait is szétrobbantja."
(Legeza Ilona)
|