Samuel BECKETT:  Godotra várva Samuel Beckettet sokáig az abszurd, a formabontó, a szuperavantgard drámaírójaként tartották számon. Mára világossá vált, hogy mindez tévedés, félreolvasás, Beckett valamilyen módon időtlen, örök jelenség, sokkal jelentősebb, mint véletlenszerűen kiválasztott kortársai. A Godot-ra várva,   A játszma vége és az Ó, azok a szép napok ma már nem azt mondják olvasóiknak, nézőinek, mint amit üzentek a hatvanas, hetvenes években. A Godot-ra várva hősei teljesen elidegenedett világban élnek, mely kétségkívűl visszautal a német megszállás alatt kialakult konkrét helyzetre. Estragon és Vladimir (a testi és lelki életet élő ember) az emberi lét végső bizonytalanságát szimbolizáló, jelentés nélküli helyzetben találja magát, de nem képes lemondani a jelentésről, értéket keres. A Godot-ra várva amerikai bemutatójának rendezője, Alan Schneider, egyszer megkérdezte Beckett-től, hogy kit vagy mit értett Godot-n. A Nobel-díjas drámaíró így válaszolt: "Ha tudnám, megmondtam volna a darabban." Éppen ez Beckett abszurdjának a lényege. A Godot-ra várva főhőse ugyanis nem Godot, e megfoghatatlan és meghatározhatatlan természetfölötti közeg vagy mitikus emberi lény, hanem Estragon és Vladimir, a két öreg csavargó, akik magányosan ülnek egy fa alatt, beszélgetnek és türelmesen várakoznak - maguk sem tudják, hogy mire. "A dráma nem Godot-ról szól, hanem a várakozásról, a várakozás aktusáról, mint az emberi állapot egy lényeges és jellemző aspektusáról." - írja Martin Esslin. - Egész életünk során mindig várunk valamire, és Godot egyszerűen várakozásunk tárgyát képviseli - valamilyen eseményt, dolgot, személyt vagy a halált. Továbbá az idő múlását, a maga legtisztább, leginkább nyilvánvaló formájában, a várakozás aktusában érzékeljük. Beckett a maga lényegre csupaszított színpadán, a nyelvi-retorikus minimum felhasználásával nem pusztán a hidegháború, az atombomba árnyékában élő - akkori - nyugat-európai embernek mond sokat, hanem a mai és a mindenkori emberi szituációt átélőknek, a lényegre koncentrálóknak, az "ittlét" (a heideggeri Dasein) metafizikai pozícióját sejtőknek és a miatta aggódóknak is. És Beckett nem volt rest a végletesen redukált színpadot és színjátékot még tovább csupaszítani, még egyszerűbbé és némábbá tenni. A mai olvasónak az is föltűnhet, hogy csalás volt annak idején Beckett nyelvi szegénységéről szólni. A korabeli műfordítóknak volt igazuk, akik - elsősorban Kolozsvári Grandpierre Emilnek - igazán árnyalatos magyar nyelven adták vissza Beckett csak látszólag szimpla angol-franciáját. (Legeza Ilona)     Szerzők szerinti válogatás: B   Állománylista   Főoldal