TAMÁS Menyhért: Esőrácsok
A második világháború forgatagában, melynek eseményeit 1941-es
bácskai telepítésként ismer a történetírás, emlékeznek rá azok is,
akik a háború végén a Tolna megyei Bonyhád környékére kerültek:
közülük való Tamás Menyhért költő is, aki szociografikus lírai
regényében a gyermekként átélt telepítés bácskai állomásának
eseményeit, emlékeit eleveníti meg látomásos, hol felizzó, hol pedig
elhalkuló hangon. Nem történelmi indulatok feszítik, hanem a
megörökítés vágya, a mélyrétegekből felszivárgó emlékezet kimondásának
szándéka, az ősi földet, az otthont otthagyni kényszerűlő közösség
fájdalmát és az új hazát keresők reményteli megrendültségét fogalmazza
meg hét fejezetből, hét végtelen mondatból álló versszerű regényében,
azt az elemi vágyat, amelyet a barakkokban, vasúti kocsikban,
szekereken szorongó, a háború viharában otthont kereső több százezer
bukovinai magyar család érzett. Az egyik híveit kísérő papjuk, túl
Románia határán így imádkozik: "...ne Magyarország boldogtalanjait
szaporítsuk, innen vagyunk, még nem OTT, csak innen, azt sem tudjuk,
hogy jövővel vagy jövőtlen..." Ennek a köztességnek a lélekállapotai
megragadó pszichológiai érzékenységgel és hitellel, az otthon iránti
vágyakozással vegyesen elevenednek meg az Esőrácsokban; a megrendítő
bizonytalanságot, a bukovinai magyar folklór szövegfoszlányai, a
dallamot is idéző, archaikus nyelvkincsből bőven merítő természetes
prózanyelv képes a végletekig fokozni. A mű, amelynek állandó lírai
tája a reménytelenné súlyosodó eső, voltaképpen versnek is tekinthető:
olyan balladának, amely egy közösség szenvedéstörténetének stációit
énekli meg, személyes vallomásként, de memento-erejű történelmi
tanulságokkal - magas esztétikai vetületben, a kollektív tudat
emlékezeteként.
(Legeza Ilona)
|