Gabriel García MÁRQUEZ: Száz év magány
Száz év magányban a Buenidák öt nemzedéke éli végig a középkortól a
20. sz. második negyedéig vezető történelmet; a születéstől a
kipusztulásig. Ez a népes család Macondoban élt, valahol
Dél-Amerikában, valahol a világon, a képzelet megmérhetetlen
távolában, egy soha-sehol-nincs-nem-is-volt faluban. És ez a falu
olykor alig mutatkozott többnek egy család magánvállalkozásánál, - de
életének ritmusa akkor is mintha a mi bordáink védelmében lüktetne. S
hogy miért érintett olyan közelről ez a mocsár és őserdő szorításába
fogott mikrovilág, mint közeli jóbarátom, hozzátartozóm sorsa? És
kicsodám énnekem Jose Arcaido Buenida és Ursula Ignarám, a macondoi
Buenidák ősszülei, hogy részvételre kész részvéttel figyelem az ő
sorsukat és leszármazottaikét? Talán azért, mert a bibliai mítoszok, a
magyar eredet-mondák, meg Macondo alapításának Száz év magánybeli
legendája hasonlít annyira, hogy a közös hang, a közös hívás, a közös
emberi lényeg kihallatszik belőle. Ebben a műben együtt él a "fiktív"
és a "valós" történet, az álomszerű és a dokumentált (hála a
legendáknak és a mítoszoknak). Macondo egyetemes hellyé tágul egy
olyan történetben, amely az emberi idő eredetéről és rendeltetéséről,
s az embert megmentő vagy tönkretevő álmokról és vágyakról szól.
Márquez regénye játékos és megrendült szemléje azoknak az emberi
adottságoknak, amelyek gyönyörű seregével elűzhetnénk a magányt, s
melyeket eddig még nem tudott igazán győzelemre vinni az emberiség.
Könyvében úgy szeretnek - olyan eksztázissal, olyan hévvel - ahogy
talán még egyetlen regényben sem. S még a gyűlöletük is valami
ilyesmit sugall! A régi emberek, ősatyák, ősanyák "elferdült" energiái
a valóság káprázataival. Az önpusztító erők, amelyek - megszelídülve -
a világot fordíthatnák ki sarkából! Ez a regény (mint minden nagy mű)
az ember metaforája, az élet hatalmas példázata. Szilaj,
fantasztikumaiban is reális eposz a mértéktelen szerelemről és
bánatról, a kifogyhatatlan emberi leleményről és a csillapíthatatlan
sóvárgásról. A sokágú életről: egy család törzsében, terebélyében.
Márquez egy dél-amerikai család száz esztendejének történetébe sűríti
mindazt a modern és tragikus tudást, amellyel megajándékozta íróit ez
a kor; az emberről, az életről, a társadalomról való könyörtelen lírai
tudást. Lírait mondok, mert a regény sajátossága éppen a lírába
sűrített tapasztalat, a költészetté emelt epika. A legcsodálatosabb
anyagnak, az emberi vérnek a hőskölteményét írta meg: a káprázatos
átalakulásokat és az elkerülhetetlen ismétlődéseket. És micsoda
tékozló tisztelete a nyelvnek! Fejezetnyi történetet "áldoz" fel az
író, csak azért, hogy egy-egy mondata telítettebb legyen. Műve nyers
és átszellemített, tréfás és zord, őserdő-burjánzású és vízesés-szavú.
Többnyire ciklon módjára sodorja, pördíti az eseményeket, a
mondatokat, s mégsem érezzük zsúfolónak. Ért hozzá, hogy néha
pihentesse a képzeletünket, ért a csend művészetéhez. Humora-iróniája
a legnemesebbek közül való. Old és sűrít, ítél és felment. A vágy és
szenvedély varázslatos, leigázó és fölszabadító erejéről ritkán
olvashatunk ily gyönyörű sorokat, mint ennek a regénynek a lapjain. Az
örökké visszatérő, gyötrelmet és beteljesülést hozó szerelemben
Márquez a magány és a reménytelenség ellenszerét találja meg, s ez
teszi a tragikus történetet legmélyebb mondanivalójában optimistává. A
végzet erejével a cselekvő akaratot szegezi szembe. Bármiképp is dől
el a párbaj, csak egy a fontos: az ember merje vállalni a küzdelmet.
Az egyetlen igazi veszély: a magányosság. Igazán csak az elreteszelt
ajtók és a zárt szívek veszélyesek. Amire Márquez figyelmeztetni akar:
minden eszközt jónak kell találnunk, ami együtt tartja az embereket.
Ezen az úton - Márquez regényében - a nők igazodnak el legkönnyebben,
ők terelik rá újra meg újra a hatalomvágyba belegabalyodott férfiakat.
A férfiak bámulatos energiájuk és akaraterejük ellenére törékeny
gyermekeknek tűnnek, képtelenek arra, hogy elviseljék álmaik
szertefoszlását, de erőfeszítéseikben fellelhető a hősiesség legfőbb
eleme: a teljes odaadás. Márquez legizgalmasabb leleménye ez: ahogy
antipatikus hőseit éppen antipatikus voltuk tragikumában láttatja
esendő, részvétre érdemes embernek. Voltaképpen minden Márquez-hős
ilyen angyalba oltott ördög, ördögbe oltott angyal - csupán
angyali-ördögi tulajdonságuk keveredési aránya különbözteti meg őket
egymástól. (De milyen tökéletesen megkülönbözteti, milyen
összetéveszthetetlen egyéniségként állítja őket egymás mellé,
egymással szembe!) A jellemalkotásnak ez az ambivalenciája teremti meg
a márquez-i epika összetéveszthetetlen atmoszféráját, a márquez-i
iróniát, amely Thomas Mann-éval rokon, meg az időnek azt a fölényesen
szabad, szuverén kezelését, amely szintén a Thomas Mann-i epika
csúcsteljesítményeivel
(a val
vagy a kisebb
terjedelműek közül
al) állítható párhuzamba. De Márquez nemcsak
megismétli Thomas Mann remekműveinek csodáját: roppant szintézisben
egyesíti is a mítosz teremtését és racionális magyarázatát.
A nemzetközi kritika szerint századunk egyik legnagyobb remekműve a
regény: Márquez ezért a művéért irodalmi Nobel-díjat kapott.
(Legeza Ilona)
|