WASS Albert: Farkasverem
A magyar regényirodalom évtizedekig rejtett értéke volt a
Farkasverem, amely először 1934-ben jelent meg, és amelyért szerzője
Baumgarten-díjat kapott. Wass Albert társadalomkritikai
munkáinak sorát nyitja meg ez a különös hangulatú, különc figurákat
fölvonultató mű, mely az 1920-as évek végén, Erdélyben, a Mezőség kopár és
álmosító tájain játszódik.
A lassan, csaknem észrevétlen csordogáló cselekmény középpontjában a
Rápolthy család áll, az özvegy báróné és iszákos öreglegény fia, Jenő.
A világtól csaknem elzártan élő asszony mániákus állatbarát: kutyákat,
farkasokat, rókákat tart roskatag kastélyában. E szelídített vadakat érzi
magához igazán közel. Fia - a valaha irodalmi ambíciókat tápláló, pesti
egyetemen tanult - Jenő már csaknem elveszett ember, vadászattal és ivással
tölti üres és magányos napjait, még cigarettára való pénzt is a cselédektől
kunyerál, szánalmas kiszolgáltatottja anyja bolondériáinak, erőszakos,
ellentmondást nem türő természetének.
A környék magyar urai is egytől egyig fura alakok: van köztük vörös parókás,
hetvenéves vénkisasszony, aki minden szekérzörgéskor a sosem létezett vőlegény
fölbukkanását reméli; a gazdálkodó Halász Árpád a nagyvilági férfit mímeli,
holott csupán darabos mozgású, ízléstelenül öltöző bugris; Klára kisasszony a
vidéken eltemetett értelmiségi nőt sajnáltatja magában; az öreg Zenthay
méltóságos úr pedig 1928-ban sem hajlandó tudomásut venni, hogy az ország,
ahol él, Románia.
Wass Albert olykor szomorkás, olykor ironikus hangú ítéletet mond az erdélyi
magyar úri középosztályról, amely pusztán önmagával és idétlen mániáival van
elfoglalva, alkatilag képtelen az értelmes és közösségi értelmű cselekvésre.
Köreikben a szerelem is valami céltalan és suta semmittevés, a házassági
tervek pedig a hozomány fölötti komikus vitává fajulnak. Az iró azonban mintha
mentséget keresne szereplői már-már oblomovi restségének magyarázatára: a
kopár, álmosító, nyáron porba, tavasszal és ősszel sárba, télen hóba fúló
mezőségi táj bénítja szereplőit. De aztán fölismertetően írja: "Nem is a
vidék üres, csak az emberek, akik a vidéket lakják". És mégis kibontakozni
látszik a jövőt ígérő, reményteli kapcsolat: Jenő és Brandt Elza házassága a
kitörés lehetőségét jelzi: a báró leszokik az ivásról, talán újra írni kezd,
gazdálkodásba fog, fölújítják maguknak a kastély régi toldaléképületét, hogy
családot alapítsanak. És amikor a kopár mezőségi táj egy pontján végre
beköszöntene az errefelé szinte ismeretlen boldogság, Jenő anyját, az özvegy
bárónőt szétmarcangolják kedvenc fakasai... Ezt a tragédiába zuhanó, holt
magyar világot a regény végén egy nótás kedvű román fiatalember érkezése,
dalolása veri föl, aki egy nyersebb, erősebb, életrevalóbb és lélekben is
fiatalabb nemzedéket testesít meg.
A regény a két világháború közti magyar nagyepika egyik igen fontos értékét
képviseli.
(Legeza Ilona)
|