TARDY Lajos: Szaggatott krónika
Tardy önéletrajzi visszaemlékezéseinek sorát 1947-tel kezdi, de
azért összefoglalóan beszámol arról is, hogy a nagy hadifogolytáborban
több ezer fogoly közül az egyetlen volt, aki jól tudott oroszul, ennek
köszönhetően a szovjet vezetés egy idő után parancsnokként a tábor
élére állította. A továbbiakban elbeszéli életének azt a szakaszát,
amelyet Hegymenetként ítélt meg, hiszen hazaérkezése után rövid időn
belül ő szervezte meg az Országos Fordító és Fordításhitelesítő
Irodát, s lett a nemzetközileg is példásnak elismert intézmény
igazgatója. Bemutatja az OFFI munkatársait, beszámol munkájukról, s
közben feleleveníti az ötvenes évek Budapestjét. Tudományos karrierje
felfelé ível, magánélete boldog, s ekkor csap le derült égből a
villám: 1955-ben lakásáról viszi el az Államvédelmi Hatóság. A vád
ellene súlyos: az OFFI-ban osztályidegen elemek dolgoznak, az igazgató
párttagokat nem vett fel az intézménybe, anyagi és erkölcsi természetű
visszaéléseket követett el. Tardy részletesen felidézi a börtönbeli
vallatást, elítéltetését. Magávalragadó az a szívósság, ahogy
felmentéséért, majd szabadonbocsátása után rehabilitációjáért küzdött,
s érdekes, ahogy volt ellenfeleivel évtizedekkel a történtek után
rekonstruálja az egész ügyet. Az emlékező nem szégyelli a fizikai
munkát, de fokozatosan újra értelmiségivé válik: ügyvédként
tevékenykedik, de könyvszeretete könyvtárba vezérli. Éveket tölt el az
Országos Széchenyi Könyvtárban, a könyvtáros generáció derűsen olvassa
azt a részt, ahol bemutatja a hatvanas évek Nemzeti Könyvtárának
sajátos légkörét, portrékat rajzol munkatársairól. A memoár utolsó
részeiben könyveinek születését beszéli el. Az izgalmas önéletírás
nemcsak markáns portré, hanem hitelesen idézi fel egy több évtizedes
korszak atmoszféráját.
Legeza Ilona
|